|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 2 találat | lapozás: 1-2 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Stoica, Chivu 2011. március 12.Négy székely megye (Új adatok a megyésítésről)Ha ma leírjuk, ami a címben szerepel, sokan úgy vélhetik, csak amolyan elrugaszkodott követelés lehet, s a realitásokkal, a szóba jöhető lehetőségekkel nem számoló túlzás íze van a dolognak. Holott a székelységnek közel évezreden át saját autonómiája és a 19. század végi magyar közigazgatási reformtól kezdve jó öt évtizeden át legalább négy megyéje volt Erdélyben, mi több, e szerkezet az első román impérium alatt is fennmaradt, és csak a tartományi rendszer idején módosult — egyértelműen e nép rovására. Jelen írásban azonban az 1968-as megyésítést új megvilágításba helyező mai kutatások kapcsán kívánjuk elővenni a témát. Forrásunk a Novák Csaba Zoltán által összeállított és magyarázott, a Pro Print Kiadónál idén megjelent Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965—1974 című dokumentumgyűjtemény. Nagy vagy kis székely megyét? A negyvenvalahány évvel ezelőtti, ún. megyésítésnek nagy irodalma van, jó két évtizedig főleg riporteri eszközökkel, visszaemlékezések segítségével próbálták sokan kipuhatolni azokat a mögöttes hatalmi viszonyokat, csoportérdekeket, melyek a Hargita és Kovászna megye megalakulása körüli ismert bonyodalmakhoz vezettek. Kevésbé világlott ki az eddigi beszámolókból, hogy az ún. "nagy székely" és a "kis székely megye" hívei közti nézetkülönbség mellett létezett egy másik terv is, a négy székely megye restaurálásának terve, melynek sorsát azonban a Ceauşescu és egyik fő riválisa, Alexandru Drăghici volt belügyminiszter közti hatalmi harc kimenetele pecsételte meg. A nagy székely megye létrehozásának tervét Fazekas János vetette fel, és a Ceauşescu körül csoportosulók olyannyira magukévá tették, hogy a szerzőséget is nekik tulajdonították. A nagy székely megye a valamikori Udvarhely és Csík megyénél többet foglalt volna magában, Gyergyótól le egészen Sepsiszentgyörgyig, illetve Kökösig összesen 7459 négyzetkilométert, azaz a történelmi Terra Siculorum szinte háromnegyedét 364 000 lakossal és 95 százalékos magyar többséggel. A terv megalkotásába belejátszottak nemzetiségi kedvezmények is, emiatt sokan támogatták. A kis székely megye terve már a déli végeket leszakította volna e testről, Szentgyörgy, valamint Kézdi rajont Brassónak rendelte volna alá. Nem lehetett vitás, hogy a székely nemzeti érdeket melyik szolgálta jobban, innen a korabeli nézeteltérések ütközésének hevessége, a sok visszaemlékezésből sütő bátor állásfoglalás szenvedélyessége. Ezeknek is köszönhető, hogy a két rajont, bár végül leválasztották ugyan a nagy megye tervéről, de nem csapták a déli metropolishoz, hanem külön megyét alkottak belőlük a valamikori Háromszék alapjain, de új névvel. Innen kiindulva és e logikát követve persze akár az Udvarhely-Csík megye tervén is módosíthattak volna, no de erre nem került sor. Kevésbé ismert, hogy azért felvetődött. A figyelmet azonban akkor már a megyeszékhely kijelölése körüli bonyodalmak kötötték le, a két város konfliktusa fölülírt minden egyebet, és ennek kapcsán a rokonszenvet kereső pártfőtitkár salamoni pózokban tetszeleghetett, amikor engedett a csíkiaknak, de egyúttal municípiumi rangra emelte a székely történelmi anyaszék központját is. Drăghici bírál Ami a Drăghici-féle elképzelést illeti, az Aranykorszak? kötetben most közzétett dokumentumokból fény derül eddig nem ismert részletekre is. Előrebocsátjuk, hogy a volt sztálinista belügyminiszternek, az egyik potenciális Dej-örökösnek tekintett Drăghici-nek másod- és harmadfokú rokonai éltek a Székelyföldön, felesége ugyanis Czikó-lány volt, az ismert kommunista politikus, Czikó Nándor és Lőrincz nővére. A döntő jelentőségű, bővített végrehajtó bizottsági ülésen 1967. december 30-án a most napvilágra került jegyzőkönyv tanúsága szerint olyan érdekes dolgok hangzottak el Drăghici szájából, melyeket érdemes felidézni. Drăghici többek közt megemlíti, hogy létezett egy korábbi, nem teljesült szándék, mely a teherautógyár számára pótalkatrész-termelést telepített volna Kézdivásárhelyre. Az IMASA végül a későbbiekben a megyeszékhelyre került, ha a korábbi szándék érvényesül, alighanem Kézdi jutott volna demográfiailag Sepsiszentgyörgy sorsára. Drăghici különben ellenezte a bodzavidéki községek Kézdi rajonhoz csatolását, kifogásolván a gyakorlatot, mely így kívánt "javítani" úgymond "a nemzetiségi összetételen". Drăghici úgy vélte, ha ipart telepítenek Sepsiszentgyörgyre, az ellensúlyozni fogja Brassó vonzását a térségre, és elejét veszi az elvándorlásnak. Bírálva az addigi nemzetiségi politika csupán "felszíni" sikereit és a pártkörökben uralkodó információhiányt, a tájékozatlanság példájaként elmesélte, hogyan jártak a pártfőtitkárral Csíkszentmártonban. Ceauşescu akkor beszédet mondott egy tömeggyűlésen, amit azonban, mivel nem fordítottak le, az emberek "nem értettek meg". "Én erről csak később értesültem. Kérdem én, miért nem szereztünk pontos információkat? Így semmi értelme annak, hogy beszélünk, és az emberek semmit sem értenek, aztán még voltak román népviseletbe öltözött leányok is, akikről kiderült, hogy egy mukkot sem tudnak románul." Beígért iparosítás Ami a színháziasságot, a "népgyűlések" megrendezését illeti, Alexandru Drăghici bizony ezek szerint nem látott a jövőbe! De alulmaradt a vitában is, mind az ún. kis székely megye, mind a nagy megye hívei elutasították érveit, elképzeléseit. Következő év áprilisában ki is zárták a vezetésből, s minden párttisztségétől megfosztották. Eltűnt a süllyesztőben, nem lehetett tudni semmit róla egész a rendszerváltásig, amikor egy esetleges felelősségre vonás elől felesége Budapestre menekítette az állítólag nagybeteg embert, ahol aztán elhunyt. Érdemes itt még szemügyre venni azonban az érveket, melyekkel ledorongolták ellenfelei, azok ugyanis előrevetítenek sok későbbi fejleményt. Chivu Stoica például a jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért ellenezte a négy megye tervét, mert arra támaszkodva az erdélyi magyarság több csoportja is hasonló közigazgatási kedvezményt kérhetett volna. (Márpedig a párt akkor ugye a korábbi Magyar Autonóm Tartományt felváltó Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása után egy jogvédelmileg még gyengébb változatot akart épp létrehívni.) Bírálták Drăghici-et azért is, mert az addigi pártpolitikának rótta fel a Székelyföld iparosításának elmaradását. A nagy székely megye tervét Iosif Banc ellenezte, de az utána szólók helyeselték. Leonte Răutu még nemzetiségpolitikai pozitívumát is kiemelte, mely úgymond gyarapítani fogja az ország nemzetközi tekintélyét. Az ülésen egyetlen magyarként Fazekas János szólalt fel, mint tudjuk, a nagy székely megye védelmében többrendbeli gazdasági és kulturális érvet sorakoztatva fel. Két új javaslata úgy hangzott, hogy az Udvarhely-Csík elnevezés helyett adják a Hargita nevet az új közigazgatási egységnek, és annak központját Csíkszeredából költöztessék Udvarhelyre. A zárszóban Ceauşescu saját tábora elképzelését nyilvánította győztesnek, és iparfejlesztést ígért a Székelyföldnek. Vidéki harcok jelentősége 1968. január 14-én hozták nyilvánosságra a reform tervezetét, s körülbelül egy hónapig a vártnál jóval hevesebb viták folytak róla. Valóságos mozgalom indult mind Csíkban, mind Háromszéken, mind Brassóban, de folyt a harc Bukarestben is a pró és kontra elképzelések hívei között. A KB-ban már eldöntött kérdés felülvizsgálatára pár érdekcsoport megpróbálta rávenni vidéki nyomás közvetítésével a pártvezetést, pl. manipulált tömeggyűlésekhez vagy zsaroláshoz folyamodva. E próbálkozásokkal szemben komoly ellenállás bontakozott ki. Nem kapott kellő publicitást eddig az, amit erről a kötet tartalmaz. Fazekas Jánoshoz sokan fordultak levélben, többek közt Sütő András is itteni látogatása után. Leveléből kiderül, a színház aligazgatója, Bákai Balázs elutasította ama pártbizottsági elvárás teljesítését, hogy a Brassóhoz tartozás mellett nyilatkozzék. Az uzoni szeszgyárban a pártaktivisták többször megismételtették a szavazást, hogy akaratukat keresztülerőszakolják. Kovásznai értelmiségiek kérik egy másik iratban, hogy Kommandót, Zágont, Papolcot, Borosnyót és Egerpatakot ne válasszák le a tervezett székely megyéről. Több ehhez hasonló megmozdulás, állásfoglalás és a jól kitapintható néphangulat hatására a tervezet végül módosult, kompromisszumként egy második déli fekvésű kis megyét is engedélyeztek a Székelyföldön, amikor országos módosítás során az eredeti 35 megye számát 39-re emelték. Így lett az egyetlen nagy megyéből kettő. Kovászna megye létrehozásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a demokratikus közvéleménynek a diktatúra körülményei között szinte hihetetlen feltámadása, a nagyszámú, bátor színvallás, mellyel a kortársak az ellenfelek manipulációinak ellenálltak, és a székely szolidaritást meg tudták szervezni. A pártvezetés végső határozatát 1968. február 14-én a KB plenáris ülésén hozta meg, amikor — tömegtüntetések, sztrájk és a Bukarestbe utazott küldöttség érveinek hatására — Csíkszereda státusának kérdése is eldőlt, s a Nagy Nemzetgyűlés két nappal később már azt emelte törvényerőre. B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. április 18.Elvetélt merényletek Ceauşescu ellenA diktatúra idején hallgattak róla, de Ceauşescu uralkodásának csaknem 25 esztendeje alatt több merényletet is megkíséreltek a nemzeti kommunista diktátor ellen. Túlélte a repülőbalesetet Az első merényletre állítólag még 1957-ben került sor, amikor az ország Gheorghe Gheorghiu-Dej kezében volt, bár a történteket a hatalom igyekezett repülőgép-balesetnek feltüntetni. 1957. november 4-én román pártküldöttség utazott Moszkvába, november 7-e, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplésére. A román küldöttek közül betegségére hivatkozva hiányzott a Gheorghe Gheorghiu-Dej, így a delegációt Chivu Stoica, a minisztertanács elnöke vezette, rangban a második Nicolae Ceauşescu volt, aki akkor a párt központi bizottságának szervezési titkára volt. Az orosz pilóták által vezetett gép a vnukovói röptér előtt a rossz látási viszonyok miatt beleütközött a fákba és lezuhant, majd kigyulladt. Az utasoknak sikerült még időben elhagyhatták a gépet, csupán Grigore Preoteasa, a központi bizottság propagandatitkára, külügyminiszter, illetve a személyzet egyik orosz tagja veszítette életét. Nicolae Ceauşescu megúszta mellkas- és lábszárzúzódással. A baleset kapcsán több kérdés is felmerül. Mindenekelőtt az, hogy az orosz röptéri hatóságok miért engedték meg a leszállást a gépnek, miután a magyar küldöttséggel érkező repülőgépet visszafordították. Mennyire voltak kiképezve az orosz pilóták az IL-14-es gép kezelésére, mivel korábban a szovjet kormány által Romániának adományozott IL-12-es gépet vezették. A pilóták egyébként Bukarest protokollnegyedében laktak, a balesetet követően családtagjaikat azonnal kihozatták Romániából. A pilóták a szovjet védelmi minisztériumhoz tartoztak, ám főnökeik ellenőrzése nélkül Bukarestben gyakran megszegték a rendszabályokat. Így például az IL-14-es gép november 2-án végzett próbarepülésnél nem volt jelen sem a másodpilóta, sem a navigátor. A hibák ellenére a moszkvai hatóságok engedélyezték a november 4-i felszállást. A szovjet kormánybizottság jelentése szerint a balesetért a pilóták voltak a felelősök. Ezzel az ügy lezárult. Két géppisztoly, 500 töltény Ceauşescu ellen 1973-ban Bukarestben kíséreltek meg állítólag merényletet. Erről Dumitru Burlan tartalékos ezredes, a diktátor hasonmása számolt be – aki éppen azért kapta a fizetését, mert kísértetiesen hasonlított a pártfőtitkárhoz. Burlannal felettesei csak annyit közöltek, hogy a pártfőtitkár elleni merényletről kaptak információt. Az ezredes azt a parancsot kapta, üljön be a Ceauşescut szállító gépkocsiba, a pártfőtitkár helyére. A gépkocsi pontosan olyan kíséretet kapott, mintha Ceauşescu ült volna benne: elől két rendőrkocsi haladt, kettő oldalt, hátul pedig egy mentőkocsi. Burlannak 10 napon át kellett játszania Ceauşescu szerepét, ugyanolyan ruhákat viselt, mint a diktátor, minden reggel fodrász bodorította a haját „ceauşescusra” – merényletre azonban nem került sor. Azt már nem lehet pontosan tudni, hogy elkapták-e a merénylet tervezőit, vagy pedig csak hamis hír volt az egész. 1983-ban azonban már valóban megtervezték Ceauşescu és felesége meggyilkolását. Az 1981-ben szerveződött, három értelmiségiből álló merénylőcsoportot a kolozsvári Raul Volcinschi, volt politikai fogoly vezette, akinek sikerült még három hivatásos sofőrt, Petre Nastasét, Viorel Rovenţiut és Nicolae Stanciut is bevonnia az akcióba. Az eredeti terv szerint az akcióra 1983. szeptember 17-én került volna sor, amikor is a diktátor a Giurgiu megyei Gostinu község mezőgazdasági termelőszövetkezetébe tervezett munkalátogatást. Az akcióhoz fegyverre volt szükségük, ezért szeptember elején feltörték az Olt megyei Osica de Sus milícia őrsét, ahonnan két géppisztolyt és 500 töltényt loptak el. A Securitate megrémült a fegyverlopástól, ezért rábeszélték Ceauşescut, a fegyverek megtalálásáig halassza el a munkalátogatást. Három hetes nyomozás után megtalálták a merénylőket. Egyiküket halálra ítélték, a csoport többi tagja 20 év börtönbüntetést kapott minősített lopás, rablás, a fegyvertartási szabályok be nem tartása miatt. A börtönbüntetéseket később enyhítették. Magyar puccsista Egy évvel később ugyan nem merényletet, de puccsot terveztek Ceauşescu ellen. A terv szerint akkor távolították volna el a hatalomból a pátfőtitkárt, amikor hivatalos látogatást tett a Német Szövetségi Köztársaságban. Az akciót vezető Ion Ioniţă tábornok Kostyál István tábornokkal és több, más katonával együtt azt tervezte, hogy a diktátor távollétét felhasználva páncélosokkal körbeveszik a párt központi bizottságának épületet és letartóztatják a Nicolae Ceauşescuhoz hű pártvezetőket. Az akciót végül egy évvel későbbre halasztották, akkorra, amikor Ceauşescu 1985 áprilisában Kanadába látogat. A merénylőket azonban leleplezték. Jóllehet nem sikerült bebizonyítani vétkességüket, néhányan közülük börtönbe kerültek, így Kostyál István is, akit mondvacsinált vádak alapján – valuta tartásért és villamosáram lopásáért – ítéltek el. Elena is veszélyben volt A rendszerváltás előtt utolsó merényletre 1988-ban került sor – ekkor a Ceauşescu rossz szellemének tartott Elena Ceauşescut akarták megölni. Az esetről a diktátor feleségét megmentő Eugen Arsenie tartalékos őrnagy számolt be, aki a kérdéses napon gépkocsijával Elena Ceauşescu autója mögött haladt. A Szovjetunió akkori volt nagykövetsége előtt hirtelen feltűnt egy hatalmas sebességgel száguldó fekete Mercedes, amely Elena Ceauşescu autójának tartott. Arsenie gépkocsijával nyomban a célbavett autó mellé hajtott, így a Mercedes őt találta el. Az őrnagy megsérült, de Elena Ceauşescu is kisebb sérülést szenvedett. A diktáror pár ellen a végső ítélet 1989. karácsonyán született meg, amikor sorsukról a hatalom új birtokosai döntöttek – a Honvédelmi Minisztérium mellékhelyiségében. Bogdán Tibor. maszol.ro lapozás: 1-2
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
